Moszkva tér

Nem láttam miért gyűltek össze. Csak éreztem, ahogyan a szürkeség,

az eső, a pisiszag mind átjárja a hatalmas, munkásemberekkel átitatott

teret.

Gyűlöltem. Gyűlöltem, minden szegletét, a szagát, az ízét, bőr alá kúszó

szenvtelenségét. Gyűlöltem, hogy minden reggel át kellett vergődnöm a

látszathullákon, hogy minden átkozott reggel végig kellett hallgatnom

káromkodásokkal megtűzdelt ordenáré kiabálásaikat, hogy végig kellett

néznem, ahogyan öklendezve hánynak, böfögnek, fetrengenek, hogy

felnyalják mások után a bűnökkel, hazugságokkal megpakolt, levetett

emberhulladékokat is. Nem bírtam elviselni közönyös szürkeségét, mely

átitatta, átjárta ruhám minden rétegét, levegőért kapkodó, sípoló, hörgő

jajkiáltó tüdőmet, menekülni vágyó gondolataimat, bensőm legmélyét.

Nem bírtam elviselni. Mégis minden reggel, minden átkozott reggel ott

mentem keresztül. Magához édesgetett a reggeli, magányos hegedűszó,

megfontoltan, orvul belémkúszott, aztán már soha többet nem eresztett

el. Észre sem vettem. Mint ahogyan nem törődött vele az a sok száz

gépember sem, akik ide-oda járkáltak rezzenéstelen, kifejezéstelen

arccal esőverte overáljukba beburkolózva. Nem láttak, nem hallottak, nem

érzékeltek, nem lélegeztek. Mentek. Mentem én is. Át a tömegen, át az

életemen. Nem néztem se jobbra, se balra. Gyűlöltem minden megtett

lépést.  Mellettem koszos, féllábú, elgyötört, galambok gyülekeztek.

Próbálták még megszerezni az emberségmorzsákat, de néhány csikken

és néhány elporladó tetemen kívül, nem igen találtak mást.

Mentem. Át a téren. Magamba mélyedve sötét gondolataimmal. Aztán

egyszer csak belebotlottam. Lábáról már lelopták a cipőt, kabátját már

réges-rég kizsebelték. Nem élt, csak feküdt, arcába könyörtelenül esett

az eső. Nem tudta lemosni vonásait.

Ránéztem.

- Szegény- gondoltam.

- Szegény- mondta valaki más is mellettem.

És mentünk tovább. Sokszor megjelent még előttem arca, de ahogy

teltek a napok, elmosódott bennem minden kétely és szánalom.

Egy ideje csend telepedett a térre. Már mindenkit beszippantott magába,

nem voltak kiáltások, sikolyok, már hazugságok sem voltak.  Nem volt

semmi. Egyek voltunk. Szürkék, hallgatagok. Menet közben

belefeledkeztünk álmainkba. Pedig tudtuk, tudtuk, hogy semmi sem

igaz. De ez vitt a tér egyik sarkából a másikba. Nem akartuk tudni

másokét, el voltunk foglalva sajátjainkkal. Egy idő után azonban, azok is

szürkévé értek. Némafilmként peregtek tovább, majd lassan elhalványuló

képkockarajzokká deformálódtak.

Nem kellett sok idő, hogy a végére érjek.

Próbáltam visszajátszani magamban.

Mentem. Át a téren. Magamba mélyedve sötét gondolataimmal. Aztán

egyszer csak belebotlottam. Lábáról már lelopták a cipőt, kabátját már

réges-rég kizsebelték. Nem élt, csak feküdt, arcába könyörtelenül esett

az eső. Nem tudta lemosni vonásait.

- Szegény- mondta valaki.

- Jó neki- gondoltam magamban.