Ha szólsz, figyelek.
Ha nem szólsz, figyellek.
Ha jössz, várlak.
Ha nem jössz, akkor is várlak.
Ha írsz, írok.
Ha nem írsz, sírok.
Ha nem szeretsz, nem szeretlek.
Ha szeretsz, akkor sem szeretlek.
Átlátszó,
láthatatlan,
voltnincs.
Semmit teremtettem
a képzeletemmel.
Volt?
Nem...
nem volt.
közöttünk…
valami…
kezdet és
vég nélkül
észrevétlen
lebeg
Dunába zuhanó villamos
pánik
halálsikolyok
megtelt szenvedések
elhagyott bűnbánatok
csend
kutató tekintet
üveges visszacsatolás
szemet
szemért
Szótlanul állva,
mozdulatlanul.
Bámulsz, védekezel,
szemedben értetlenség…
Földig alázol a jelenléteddel.
leégtem
megégtem
kiégtem
leléptem
Csendben vagyok, hogy elmondhasd.
S ha elmondod, elmondhassam én is.
És beszélek, hogy meggondolhasd,
S ha meggondoltad, elhallgatok…
újra…
végleg.
Azt hiszed, megváltozik.
Pedig dehogy.
Azt hiszed, hogy…
Azt hiszed?
Tervezel.
Ő fél.
Nem érted...
Ő sem érti.
Nyalogatod a sebeit,
ő feltrancsíroz.
Nem érti…
Hát nem érted?!
Ő az, aki.
Nincs közös pont…
csak
illúziók,
vágyak,
szenvtelen,
szenvedések
vannak.
„Csak”Ok.
Becikázik a napsugár…
cicázgat velünk
macskamódra…
Mi meg csak ülünk
játszadozunk
a gondolattal…
hogy jobb lett volna, ha…
Így telik a reggel…
mélázgatunk,
barkochbázzuk egymás
emlékeit,
játszunk
magunkkal,
egymással,
nyerünk,
veszítünk.
Általában veszítünk…
egymást.
magunkat.
miegymást.
Nem csinálok arcot magamnak.
Ma, csak én leszek.
Nem zöld, vagy halványpirosas...
csupán fehér.
Halott vagyok...
Hát legyek az!
Arcodon átszűrődött
a hétköznapiság.
Szemedből kihunyt a fény,
amikor átkaroltad őt.
Ültél fáradtan,
lábaid kalimpáltak
konok összevisszaságban.
Már nem voltál ott.
Megszűntél...
egy pillanat alatt.
Nem kutatlak többé.
Azt hiszem…
magamban
megtaláltalak.
Cigarettán és kávén akarok élni,
mint rossz presszókban
bárpultnál mélázó,
sivár múltat emésztő,
életunt
idegenek.
Áhítattal nézni a bárzongorista remegő
ujjait, amiből elébb
épp egy cigarettavég bukott ki.
Csak cigarettán és kávén…
bár nem dohányzom…
és nem iszom kávét…
Pedig.
Ha azt mondanám kevés…
is kevés lenne.
Vagy hogy sok.
Az is kevés.
Minden szó megfejthetetlen,
leírhatatlan
kerek egész.
Többre tartottalak.
Többre, mint a habos kakaót,
tolatólámpát a sötétben,
mint az aszfaltot áztató esőt.
Többre mindennél.
Már nem...
De tartalak.
Miről kéne felismernem magam?
Az otthontalanság szégyenéről?
Kócoltgondolatok visszaságáról?
Tükrökrepedéseibenmegbújt képekről?
Fotóalbumokelmosódott hangulatáról?
Szemekbenösszegyűlt lenyomatokról?
Miről?
Mondd meg, miről?
Gyászlepel hull alá a mennyezetről,
vibrál a szemem a félhomályban,
látok félkegyelmű sánta alakot,
úszó gólyalábat, terebélyesedő pocsolyát.
Látok álmodót,
magamféle árnyékot-világot szobámba beférkőzni,
harc nélkül győzni.
Nem adom fel!
A villanykapcsoló nálam.
Felmerült bennem, aztán alá.
Szidtam magamban.
Ő bugyborékolt,
én nem kaptam levegőt.
Süllyedtünk.
Felmerült bennem újra.
Aztán alá.
Hogy érezzem,
hogy van még fent,
és van lent is.
Ma is ezt játsszuk.
Ő fent.
Hazamegyek.
Egyszer majd én is …biztosan.
Ha megtalálom…
amit éreznem kellene...
amire emlékeznem...
ami a szívemig.
Hazamegyek…
oda, ahonnan jöttem...
ahol éreztem egyszer...
talán egyszer...
hogy van miért.
Hogy jó.
Hogy valami jó.
Hogy valami...
Nem írhatom le,
pedig letudnám.
De ha megtenném, azt mondanád:
őrült vagy -
és nem válaszolnál
többet.
Szóval elhallgatom.
De így meg fáj.
Úristen, már ennyi az idő!?
Most semmi vagyok.
De egyszer talán leszek az, ami.
Egy játék, egy gyógyszer,
valaki dögcédulája.
Mindegy mi leszek.
Ma felkelek. Ma még választhatok.
De ki tudja mi lesz holnap,
ki tudja, mit akarok.
Elveszettnek vagy megtaláltnak
nem lenni,
töprengeni vagy mélázni
kongó ürességeken.
Nem számít mi lesz…
de tudod mit?
Holnap is felkelek.
Hétfő reggel van. Megint.
Kiöntöttem a kávét. Nem az enyémet.
Belerúgtam a szék lábába. A sajátomba is.
Összekevertem a betűket. De nem csak azokat.
Azt mondták menjek. De nem emlékszem merre.
Azt mondták vegyek valamit. De nem tudom minek.
Most már csak ülök és pihenek.
Ki kell pihennem a hétfőt. És a reggelt is.
Sosem lesz vége. Sosem lesz vége.
Akkor pihenek még. Nem tudom meddig.
Csak egy keveset. Csak egy keveset.
Nem akarok az lenni, aki vagyok.
Nem akarok másvalaki sem lenni.
Nem tudom ki, nem tudom miért.
És nem tudom azt se, hogyan.
Más, vagy más se.
semmilyen
sehogyan
elfogyni
eltűnni
szépen
lassan
foko
zato
san
--
-
Tolvaj voltam egész életemben
loptam magamnak anyát és apát.
Elcsentem beszélgetéseik
minden eltitkolt mondatát.
Loptam…
úgy tartotta kedvem:
még volt miből…
felépítettem belőle önmagam…
Tegnap
összedőlt.
Széttört darabokat rakosgatok.
Tükörfényű valóságot kergetek.
Hiába adod vissza nekem a fényt,
vak vagyok és elveszett.
Csak rakosgatom a darabokat,
egyre több és egyre fakóbb.
Magamat kémlelem benne,
de eltűntet minden álmot és valót.
Már nincs benne semmi.
Mindegy mit, hová teszek.
Egy nagy tükörmasszává egyesül…
már rég nem látom, hogy
szememből könny ered.
Tégy úgy, mintha néma lennél,
hogy meghallhassam a csöndedet.
Tégy úgy, mintha süket lennél,
hogy megérthessem a csöndemet.
Tégy úgy mintha te lennél én,
hogy megérthessed, én ki vagyok,
és én majd úgy teszek, mintha te lennék...
De akkor én most megint, ki vagyok?
Temetetlen érzelmek lengenek körbe,
halálsikolyokkal teli cafatok.
Itthagytál velük egymagamban,
mindenkitől távol… megvagyok.
Lelkem kékvörösen lángol,
de kialszik, ne félj, csak egy pillanat.
Majd gondolok rád…
Vagy… elfelejtem,
hogy valaha én már láttalak.
Megteremtettelek,
hát megkaptalak.
Most foghatom a fejem,
hova rakjalak.
Magamban.
elMÚLT
Tétován kúsznak a gondolatok,
barangolnak az emlékek
itt bent,
idebent.
A legkisebb zegzugok oltalmában.
Védik magukat a jelentől,
védik magukat a sivár valóságtól,
hogy elmondhassák,
mi ott voltunk, mi éltünk, s mi még mindig itt vagyunk.
Veled vagy nélküled.
A jövőről nincs emlékünk.
A jövő csak konok hallgatás,
elképzelt illúzió,
egy távoli, szorongással teli vágy.
S a jövő e pillanatban előtted terem.
Jelen.
Ez itt már jelen, s ahogy kimondod, már a múlt.
Nem kell ennyi kacat.
Lelkem, töröld, töröld azt, ami elavult.
Az aki voltam, nem én voltam.
Az aki vagyok, nem én vagyok.
Hiába próbálom felidézni,
Csak magamba roskadok.
Hogy kivé akarok válni?
Komolyan kérdezed?
Egyszerű a válasz.
Magam akarok lenni, veled.
Te elhitted, én hiába mondtam.
Te értetted, én elhamarkodottan
ítéltem.
Most én hiszek,
benned kétely lakozik.
Én már tudom,
miért tartunk most itt.
Megfoghatnám a tövist, de fájna.
Elmehetnék messzire, de félnék.
Várhatnám a buszt, ha jönne,
és csinálhatnék ezer más dolgot.
Ha lenne merszem, ha lenne kedvem,
elmennék innen.
Elmennék innen.
De csak a határig.
Te tudtad, mégsem mondtad.
Könyörögtem, s te rám se bagóztál.
Azt hitted megvédhetsz önmagamtól?
Ki vagy te hogy mindentől megóvjál…?!
Ja! Hogy Te vagy.
Most már értem. Talán.
Hinnem kéne benned, ezt akarod?
Mondom…
Talán, talán.
Télire beburkolózom meleg szeretetbe,
bespájzolok előre a gondtalanságból,
megvetem ágyamat a szerelemnek,
ki tudja újra mikor lángol.
Magam köré hívom a múlt jóságát,
együtt olvassuk majd az emlékeket.
Belefeledkezünk lassan álmainkba,
egészen tavaszig, amíg csak lehet.
Arcomra fájdalom szenderül,
elnyúlik lassan, gondtalan.
Beletörődött arcizmaim feladták már,
hogy játsszanak unos-untalan.
A barázdák már nem mélyülnek,
a ráncok lepelre simultak rég.
Édesanyám ébreszt álmomban:
Ne menj el kincsem, ne halj meg még.
Felébredek, arcomon lepedő piheg,
táncolnak rajta színes fénypacák...
Cibáljad le rólam... kérlek,
hadd lássam a másik oldalát.
nem térek magam-
hoz nyúlok
a semmi után