éj

Tenyeremből itatom a Hold fénytelen fényét. Belőlem meríti ködből

éledő erejét az éj... érzem ma erősebb vagyok mindenkinél. Lelkemből

táplálom a csillagokat, erdőlakók visszatérő álmait ölelem magamhoz,

hogy amikor virrad, visszaadjam számukra a feledést. Titkon kúszik

bele gondolatomba a hajnal, hogy felébressze bennem az elhagyatottat,

és ne engedje hinnem, hogy életemben először végre, önmagam vagyok.

 

 

eső

Az eső szitál, lassan szétszórja arcomon a múlt bűneit. Vonásaim

átmentik az elmúlt évek szenvedéseit, belevésődnek elgyötört bőrömbe

kíméletlenül. Kővé váltan omladozom a macskakő rég elveszett

emlékeibe, hogy megszületve a körforgás része lehessek újra... s

ahogyan az eső szitál, én megint ott ülök valaki arcán, magamba

olvasztva a bűnösség újabb, reménytelen vigaszát.

 

 

fák

Szomorúságban életrekeltett kimerevített mozdulatok. Állóképe egy

rohanó világnak, melyben ezer és ezer feltörő érzelem lüktet

hangtalanul. Az idők forgatagában megálló hangulat, mely magában

hordja a múlt árnyékait s a jövő kezdetét. Elhatalmasul bennem az

érzés, mily fenséges és örök a pillanat mely magával ragadott,

és ámulatba ejt világunk forgatagában e megdermedt ébredés.

 

 

várakozás

Mindig várunk valamire. Várunk a buszra, várjuk, hogy este legyen,

hogy megcsörrenjen a telefon, hogy eljöjjön a vizsga napja, hogy

kezdődjön a film, hogy elérkezzen a nyaralás, hogy bekopogjon a nagy

ő, hogy hazaérkezzünk, hogy eljöjjön a buli napja... várunk és várunk.

Borzasztó érzés ez. Én azt hiszem, a boldogság valami olyasmi lehet,

amikor már nem kell  várnunk semmire, amikor minden itt van,

amikor végre megélhetjük a pillanatot.

 

 

miért

Nem akartak megbántani.

Nem bántódtam meg.

De akkor most miért zokogok?

 

 

teáscsésze

Kezemben teáscsészét szorongatok. Élvezem, ahogy átadja melegét

tenyeremnek és felolvasztja bennem a szorongást. Látom önmagam.

Elmosódott, kivehetetlen alak ringatózik a tetején. Talán nem is én

vagyok az, csak valami idegen gondolat próbál eltökélten

materializálódni a felszínén. Nem engedem. Egybekavarom a különböző

színeket és ízeket, hogy megtaláljam benne a harmónia látszatát.

Aztán fogom, hátradőlök és magamba töltöm az egész kotyvalékot

miközben élvezem, hogy már nem kell gondolnom semmire, egyáltalán.

 

 

a másik

Van, akikkel félszavakból is megértjük egymást. Van akikkel szavak

nélkül is megy. És vannak olyanok... akik teljesen másként

gondolkodnak. Ha én feketét mondok, kékre gondolnak. Másként jár az

agyuk. Hiába magyarázom, körülírom- egyszerűen nem értik meg.

Elbeszélünk egymás mellett.

Néha az érzelmekkel is így van. Én érzek valamit, a másik pedig nem

érti, mi is az valójában. És talán viszont is így van.

 

 

bízni tanulok

Hinni tanulok és bízni... újra és újra... tudom, hogy utam

végtelenjében néha megállhatok... lebegni... kicsit elmélázni, talán

álmodozni... aztán minden erőmet összeszedve újra útnak indulok.

Tudom merre szeretnék menni, de a sors eltántorít.... másfelé vezet

rendületlenül... tanulnom kell még?... tapasztalnom? de hiszen már

minden, amit tudnom kell, az enyém. Akkor miért ez az őrült

bolyongás és keresés? Utunknak keresztezniük kell egymást. Hinni

tanulok és bízni... újra és újra... magamban és másokban...

magamért... másokért.

 

 

szabadságra vágyom

Ebben a pillanatban... szabadságra vágyom... valami olyasfélére,

hogy jó lenne egy kicsit elfelejteni a múltat, nem gondolni a

jövőre, elhagyni a szorongásokat, gátlásokat, a félelmet,

megszűntetni a vágyakat, a reménytelenséget, nem foglalkozni a

kudarcokkal... Egy kicsit megszabadulnék azoktól a bilincsektől, amelyek nap mint

nap erősödnek a lelkemben. Csak egy kicsit szeretném levetni őket, néhány órára...

Lehet, hogy aludnom kellene egy nagyot?

 

 

kucorgó

Végtelenbe zárt kucorgó lélek. Metafizikai fájdalom.

A megélhetetlent megélni vágyó, menedékért esendő sajgó szánalom.

Mit tettem! Óvjad lelkem! Kész vagyok kitörni életem megátalkodott

tornáca felé... De csitt kicsi szívem, ne riaszd a világot! Szökni

próbálok magamtól, magamért. Csak csendesen. Nem bírja lelkem a

bezártságot. Segíts utamon, adj mankót és iránytűt, hogy tudjam

merre indul az utam a szabadság felé.

 

 

érezted már úgy, hogy ...?

Érezted már úgy, hogy nincs helyed ebben a világban?

Na de akkor ... hol van?

 

 

felnőtten gyerek

Felnőtt vagyok, mégis... belül annyira kicsi és védtelen...

 

 

Szabadság? Valóban az?

Itt ücsörgök 15-20 ember között. Kényszerítve vagyok arra, hogy

naponta 8 órában emberek között legyek. Azt csináljam, amit várnak

tőlem, amit kell, amit muszáj... Ilyenkor úgy érzem... ez nem

igazság... hová tűnik a szabadság érzése? Valóban azok

vagyunk? Mindig a társadalmi elvárásoknak megfelelően viselkedünk.

Nem őrjönghetek a villamoson, nem sírhatok a metrón, nem nevethetek

egy jót az utcán, ha eszembe jut valami... mindenhol korlátozva

vagyunk.

Szabadság... tulajdonképpen mi is az?

 

 

érzés...

Láthatatlanul egy látható világban...

 

 

irigység? de hiszen nem is az....

Irigység... mennyire negatív ez a szó. Nem fejezi ki azt, amit

szeretnék. Talán a magyarban nincs is megfelelője az érzésnek...

Mert miért ne lehetne örülni a másik boldogságának úgy, hogy te is

áhítozhass rá, hogy boldog lehess.

Ez nem irigység... ez valami más... valami egészen más....

 

 

alig valami

Megéltem sokmindent. Mégis... azt hiszem... alig valami.

 

 

láthatatlanul

Üvegből lettem. Az emberek átnéznek rajtam. Nem baj, nem

panaszkodom. A lelkem tiszta, nincs rajta karc, nincs rajta semmi,

ami zavarna másokat. Egyszerűen csak kitehetsz az ablakba és mintha

ott sem lennék. Összetörhetnék és megsebezhetnék bárkit, de nem, ez

nem az én világom. Nincs bennem bosszúvágy. Ha összetörök, magamért

teszem. Ezer darabban sírni a világot. Vágyaim vannak. Színesnek

lenni, mint a templomok falán virító rózsaablak. Színekben pompázni,

hogy többé senki se láthassa mi van itt, legbelül.

 

 

régebben más volt itt

Már minden arcot ismerek. Minden kis mosolyt, arcélt és csibészes

nyelvöltést. Régebben valahogy más volt. Voltak apró meglepetések,

hosszas beszélgetések, voltak akikkel azonos hullámokon lebegtünk.

Ismertük egymás gondolatát... ma már csak rideg, odavetett sorok

léteznek. Már nem olyan... már nem olyan, mint annakidején. Hiányzik

a légkör. Hiányoznak a csintalan megjegyzések, bohóságok,

huncutságok és az eltökélt komolyság.

 

bonyolult?

Vajon mi bonyolítjuk agyon az életünket, vagy önmagában is az?

 

 

itthon és mégsem

Itthon vagyok, mégis úgy érzem, haza szeretnék menni.

 

 

áldozatok

Mindig le kell mondanunk valamiről, hogy valami mást megkaphassunk.

Szívesen hozok áldozatokat, ha van miért. Szívesen hozok áldozatokat

ha van miből. De egyre kevesebb, amim van, ami vagyok. Sokszor már

magamból adom azt, amire valójában nekem is szükségem lenne. Félek a

pillanattól, amikor nem leszek. Amikor a kedvesség, a jóság már csak

tükörképe lesz a semminek, és többet nem lesz mögötte tartalom.

 

 

erkölcsi normák

Az annakidején belémoltott erkölcsi normák kezdenek átlényegülni.

A tapasztalat, a személyiség és a világ mind aláássák az stabil

alapokat. Egymást formáljuk, és erőnek erejével védjük saját igazunk.

Egyikünk sem győzhet. Kompromisszumot kell kötnünk, hogy a nagyvilág

magába zárjon bennünket. Különben számkivetettként élhetünk egy

idealizált káprázatban, egyedül.

 

 

jó és rossz

Vajon melyik lehet a jobb?

Az emberek életében általában egyensúlyban van a jó és a rossz. Ha

valaki egyszer nagyon boldog, akkor valamikor történik majd vele valami,

ami a mérleget átbillenti. Ám tudja milyen a boldogság!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

VAGY

úgy leélni az életet, hogy nem volt valaki sosem boldog, de ennek

megfelelően olyan igazán rosszak sem történnek vele.

 

 

az igazság jussa

Szavaimban hordom igazságomat, útjára indítom a sok hamis próféta

közé. Küzdeni és átadni lelkem bizonyságát, hogy még érdemes lennem

valamiért. De a nehéz, súllyal teli, ádáz, vad álgondolatok lehúzzák, ami igaz

és való. Porba hullunk. Nincs menekvés. Törtet és győz az alávaló.

 

 

 

 

reggelek

Köd szitál... gyengéden alászáll a város készülő forgatagába.

Vacogok még a reggel gondolatától, s alig tudom nyitva tartani

álomban nyugvó szemeim. Mégis, nyitni szeretnék a világra, figyelni,

ahogy a fehér masszában úszkáló gépemberek arcán megjelennek a

gondolatok furcsa színei. Talán ők maguk sem tudják hol vannak

éppen, csak elindultak otthonról, egy naponta révülésben

bejáratódott útvonalon. Lépteik zaját lassan magába szívja az

élettelen forgatag. Megpihent tudományuk, rejtett dimenziók

kuszaságában próbál életre kelni, s az ebből merített erő

segítségével, általtörik az éjjel beléjük vésődött álomemlékeket is.

Magukba merülve nyitogatják elméjüket, hogy felkészüljenek a napi

kijózanító megpróbáltatásokra. Még mindig őket figyelem... Érzem,

hogy néhány percig még lebeg a város, velem együtt éledezik, és

kiélvezi a mozdulatok minden elnyúló pillanatát. Magába olvasztja az

elhaló élményeket, mert tudja... estére minden megváltozik.

 

 

 

test és lélek vívódása

Hiába tiszta a lélek, ha a testet nem fogadja be. Lehet nem is olyan

makulátlan, ha megtagadja önmagát. De talán mégis érthető. Ő nem

választhat, viselnie kell, amibe beleszületett.

Azonban... gondolatom visszatér. Részben mégiscsak felelős azért a

testért, ahova költözött, s ahova haza jár. Változtathat rajta. Ez

csakis rajtaáll.

 

 

 

más kérdéseket várunk

Honnan tudom, hogy nem illünk össze?

Más a lelkünk rezdülése. Másokra vagyunk kíváncsiak, más kérdésekre

keressük a választ, más kérdéseket várunk a másiktól, másképp.

 

 

porszem az emberek között

Van akit a polc széléről törölnek le, van aki a sivatagba igyekszik

elvegyülni a többiek közé, és van akiből gyöngyszem lesz a tenger

fenekén. Így vagy úgy, részesei vagyunk a világnak.

Vajon minden porszemre szükség van az egyensúly megtartásához?

 

 

hatások

Akkor vagy rám igazi hatással, amikor meg tudod mutatni, hogyan kell

megélnem másként a dolgokat, amiket én már szokásomnak hittem.

 

 

:o)

A világ szép, csak néha elfelejtem.

 

 

 

Lánchídon

Alászállt az este. Sárga gyöngysorlámpák lengedeznek a Lánchíd

peremén. Alattam a hullámvégtelen csobogó ritmusára, tamtamdobol a

szél. Magunk vagyunk. A partokat átszelő elnyújtózó oroszlán, a

folyton megújuló csobogás, az arcomat borító szélfátyol és jómagam.

Csak állok és hallgatom bölcs mormolásukat. Tanulok. Tanulok

létezni. Tanulok örülni a jelennek. Úgy hiszem.... boldog ez a

pillanat.

 

 

 

párbeszéd

- Szomorúnak látszol.

- Az vagyok.

- Mi történt Veled?

- Semmi sem történt. 29 éve nem történik semmi.

- Nem hiszem. Láttalak már boldognak.

- Boldognak? Mikor?

- ?

- Most megfogtalak igaz?

- Nem dehogy. Láttalak boldognak, amikor kicsi voltál. Láttam a

szemedben a csillogást, és az örömkönnyeket, amikor megkaptad az

első gitárodat. Tudom, hogy boldog vagy, amikor esténként az utcákat

járod és szeretem nézni, ahogy boldoggá teszel másokat.

- Valóban, sok ember életét tettem helyre, hatalmas, gyönyörű lelki

szemetesláda vagyok. Amikor már úgy érzik mindent, ami felesleges

belémhelyeztek, akkor eldobnak maguktól, hogy ne is emlékezzenek a

gyötrelmes időkre. Nem érdekes, legalább ők boldogok.

- És a te lelkeddel ki törődik?

- Nem értenek. Talán egy valaki, de már ő is messze jár lélekben.

Mások fontosak a számára, megváltozott az életünk. De nem

kárhoztatom érte. Ilyen az élet. Mindenki a saját útját járja. Így

kell lennie.

- És akkor most mi lesz veled? Egyedül maradsz?

- Nem szeretnék. Gyűlölök egyedül lenni. Hiányoznak az érzelmek, az

ölelések, a séták. De hisz te is tudod, nem ragozom.

- És mi van a céloddal?

- Igen... próbálkozom. Fél év. Addig még van miért küzdenem. Ez az

utolsó, amit még megtehetek magamért. Utána nem tudom mi lesz. A

Sors kezében leszek mindenestül. Még tudok tenni magamért, de fél év

múlva már tehetetlen leszek. Addig még bízom, addig még bíznom kell.

- Ne légy szomorú!

- Már nem vagyok. Csak őrült. Magammal beszélgetek. Megint.

 

 

a múlt

Hová tűnt az idő? Az eltelt néhány millió év? A felnövésem időszaka,

a tegnap, a ma, a jelen pillanata? Mind a múltba vész. Telhetetlen

jószág, minden az övé. Az emlékek, a jövő. Hát mi kell még?

Mégis...van egy valami, amit nem tud elvenni... sem tőlem, sem

mástól. Egy valami, ami senkié. Igen, ez a feledés, a feledés, ami

nem a múltba, hanem a jelenbe vész.

 

 

villamoson

Tömény hullaszag. Vagy valami hasonló. Hajléktalan bukéja van. Úgy

érzem magam, mint hal a parton. Fuldoklom. Istenem! Megindult a

gyomrom felfele. Maradj, kérlek maradj, még egy kicsit bírd ki, már

csak néhány megálló. Muszáj, időre futok! A mindenségit! Az előttem

álló hölgy liternyi parfümje csatába szállt. Te jó ég! Együtt akár a

pokol drogériáját is megnyithatnák. Sajog a fejem. Hányingerem van.

Mit csináljak? Úristen mit csináljak? Zakatol a világ, vagy a

villamos... vagy tudom is én... Csak állok és tűröm a

megpróbáltatásokat. Au! Néni, mit csinál? A kis töpszli úgy oldalba

vágott, hogy már jó ideje a csillagokat kémlelem. Forog a világ.

Szirénáznak. Mennyei, talán befogadnak odafent. Sziréna, dudálás,

sziréna, dudálás, dudálás, dudálás, sziréna. Szirének zenéje..

gyermeki előadásban is. Kiscsaj épp most próbálgatja megalkotni

mellettem a sziréna indulót... jó szoprános lesz a lelkem, az anyja

pedig kiköpött kofának való.

Folyik a víz rólam Le akarok szállni! Le akarok szállni! Istenem adj

erőt! Még egy kicsit, már csak egy megálló van hátra. Elképzelem,

ahogy kinyílik az ajtó és levegőhöz jutok. Az idei első nyaralásom

lenne a friss levegőn. Felér egy tengerparttal. És igen, és igen, és

igen... az ajtó kitárul, látom a napot, érzem a fényt és a szellőt

és...és... mielőtt lelépnék, le a lépcsőre, mielőtt érezném...

mielőtt levegőt vehetnék... hirtelen a padlóra esem. - Elájult-

mondta valaki. Most hogy szállok le? Menjen már! Hülye kurva!

Szólnak a szólamok... De elúsznak valamerre ezek a gonoszkodó

megjegyzések. Én már csak a szirénákra emlékszem... dudák nélkül,

csak a szirénekre... szirénás szirénekre, fehér színekben vagy épp

pirosban... értem jöttek... talán elvisznek magukkal... talán velük

mehetek oda fel, oda fel.

 

 

egyedül

Olyasmi érzés lehet, mint amikor kisgyermekként elhagynak egy nagy

bevásárlóközpontban tengernyi ember között. Ezt érzem most.

 

 

 

nagybőgő

Vidám emberkacajok oszlanak szét a sűrű füstben. Arcok nélkül,

elmosódott vonásokból találgatom, melyik szófoszlány, kiből

született. Összekuszált mondatokból sarjad ki lassan az értelem

hajnali lélekdallama. Édes, búgó hang lebeg a terem közepén, mely

egy fa elfeledett, elhaló emlékeiből született. Megélt, ám elfojtott

vágyaiból, mely utat tör magának a lágyság megfeszített húrjain.

Beléivódom, benne születek újjá. Burokká nemesült természet, ember

alkotta valóság... belőle alkotom újra önmagam. Már nem létezik

beszéd, már nem létezik a szó, csak dallamok, vagy valami egészen

más... valami testen kívüli, valami befejezetlen... valami

végtelen...

 

 

kavics

Az utca kihalt. Közepén támolygok, kavicsot rugdosok elmélázva egyik

járdától a másikig. Nem gondolok semmire, egyáltalán semmire.

Megcélzom a kis követ, az meg csak repül egyik járdától a másikig.

Nem gondolok semmire. Nem akarok gondolni semmire. Csak a kavicsra,

ahogy pattog, és ahogy tehetetlenül koccan az aszfalt tetején.

Milyen szép! Kicsit mintha csillogna, és fehér palástját mintha

megszínezte volna az idő. Érdekes egyveleg. Neki is volt útja, nekem

is van. Mindketten csak esünk és puffanunk. Ki ide, ki oda. Hagyjuk,

hogy átlépjenek rajtunk, hogy belénk rúgjanak. Lábam lendítem,

tovább, tovább. Már nem engedlek el, velem jössz. Az utca végéig

együtt megyünk. Járdától, járdáig. És megyünk, és megyünk. Autógumi,

lámpaoszlop, elhajított sörösdobozok, csatornafedél. Csatornafedél.

Csatornafedél. Ne gurulj le, kérlek. Egy az utunk. Csak nézem és

reménykedem. Aztán hallom a csobbanást. A kavics eltűnt az utca

szennyében. Még mindig nézem, még mindig reménykedem. Aztán megvonom

a vállam és némán üzenem: szervusz kicsi kavics, nekem mennem kell

tovább, tovább. Itt hagytál, hát itt hagylak én is. De nem értelek!

Hiszen az is csak egy emberi világ.

 

 

hajnalmadár

Megízleltem a szitáló havas eső néhány elkeveredett cseppjét az

ajkamon. Éreztem egy pillanatra a hóból elillanó szépséget,

büszkeséget, méltóságot mely után csak az elkeseredettség furcsa

kesernyés íze maradt. Hajnalodott. Magamra húztam kabátom minden

darabkáját, hogy a hűvösség ne tudjon beáramlani bensőm legmélyébe.

Álltam és vártam. Vártam a villamos felcsillanó fényét és

reménykedtem, hogy még időben megtalál. Dúdoltam valamit, valami

őrültet, eszementet, hogy csillapítsam magányomban megszületett

gondolataim. Aztán már nem belőlem született az érzés. Egy kismadár

csiripelt a felettem elnyúló ágakon. Milyen bájos és törékeny

teremtés, gondoltam. Egy picinyke kedves hang a motorok durva és

fülsüketítő zajában. Talán fél egyedül. Eltökélten próbálkozott

egyre hangosabban tudtára adni a világnak a lelkében felgyülemlett

indulatokat. Vajon kinek szólnak a dallamok? Vagy egyszerűen csak a

felkelő nap alig látható sugara hozta lázba? Vártam a villamost és

közben drukkoltam kis barátomnak, hogy választ kapjon arra, amit még

talán maga sem érthetett. A szemközti fa ágai meginogtak, egy

madárka szállott rá. Megérkezett. Igen. A várva várt.

Visszaköszönt. Vagy valami efféle lehetett. Kis barátom boldog

csicsergését már sosem fogom elfelejteni. Belőle merítettem az erőt,

hogy újra emberré legyek. Holnap hajnaltájt… talán… talán újra

megcsodálhatom.

 

 

 

puzzle

Rakosgatom a darabokat. Próbálom összetenni azt, amiről úgy hittem

összetartozik. De rá kellett jönnöm, az én tudásom kevés ahhoz, hogy

átlássam a lényeget. Nincs már idő újra megpróbálni, esetleg újat

alkotni. Abból kell formálni valamit, ami van. Már nem lehet

tökéletes. Soha. De próbálkozni lehet. Sziszüphosz módjára.

Kitartóan, reményteljesen. Hátha mégis fenekestül felfordul a világ

és lila hópamacsok hullanak a mennyek országából.

 

 

 

 

tudatok

-Új év.

-Igen új év.

-Változni fog valami?

-Nem, nem fog változni semmi.

-De én azt szeretném, ha változna.

-No hiszen, akarni lehet.

-És ha teszek is érte?

-Ugyan már!

-De igen, teszek érte.

-Úgy mint eddig csináltad?

-Nem, dehogy. Most van erőm.

-Dehogy van erőd. Csak azt hiszed. Mindig azt hiszed, aztán nem

jutsz semeddig.

-De már egyszer sikerült. Sikerülni fog újra.

-Nem, nem fog. Akkoriban volt motivációd.

-Most is van.

-Kevés.

-Ne mondd ezt kérlek! Állj inkább mellém és segíts.

-Te mindig azt hiszed, hogy megválthatod a világot és magadat. De

fogd fel kérlek, hogy a világ nem így működik. És te sem így

működsz.

-Persze, mert te mindig gátolsz mindenben.

-Én? Én gátollak?

-Most is azt csinálod. Hajtogatod, hogy úgysem fog menni. Pedig

igazán nem állna semmiből, ha bátorítanál.

-Talán.

-Légy velem, akarj velem, segíts nekem! Szükségem van rád. Néha

szükség van az ördögi énemre, hogy fejlődjek, de most csak

akadályozol. Most az egyszer! Légy egy kicsit jó.

-Meggondolom.

 

 

egy nap

Teremtünk. Teremtünk magunknak barátokat, ellenségeket, álmokat, vágyakat, igazságot és teremtünk magunknak egy életet. Mások is ezt teszik. Teremtenek magunknak barátokat, ellenségeket, álmokat, vágyakat, igazságot és teremtenek maguknak egy másik életet. Néha ugyanazokat, néha pedig teljesen másokat. És persze van, hogy együtt teremtjük együtt gondoljuk azt, amit más nem gondol. A mai nap is ilyen. Mi hoztuk, és mások is hozták. Mi kaptuk, de mások is kapták. Ám igazán sosem fogják megérteni, nekünk -ott legbelül- mit jelent.

 

 

 

 

discmannel

Belénkivódott a tél szenvtelen, komoran elnyúlt szürkesége. Ránktelepedett minden gondolatával, hogy kiirtsa belőlünk a szenvedély csíráit. Az emberek mozdulatain elhatalmasul az elcsigázott várakozás, s fásult életük örökre, visszafordíthatatlanul arcukba vésődik. Nézem őket, ahogyan lassuló lépteik nyomában felcsapódó tócsák milliónyi tükre esik darabokra. Mintha lassított, fekete-fehér filmet látnék... csak állok és figyelem saját kis világomból a körülöttem zajló másféle világokat. Némafilm, ahol csak gesztusok és lassú, elnyúlt mozdulatok léteznek. Nem gondolok semmire. Figyelek. Látok és érzek. Egy gyermeket... aki mamájával sétál éppen felém. Mamája kezében ennivaló, abból eteti a gyermeket. Elmélázok egy kicsit, hiszen tudna egyedül is... a lassított film még lassabbá válik. Léptek hangtalansága mozdul a fejemben. Nem hallok semmit, csak észlelem... a kisember szellemileg visszamaradott. Édes kis csöppség, akinek az arcán nem látszik semmiféle fájdalom. Csak furcsa, különös nyugodtság, kedvesség árad belőle... Rámtekint. Aztán lassan, csendesen emeli kis kezeit... integet... nekem integet... és amit én nem hallhatok... csak könnyedén leolvasom az ajkáról... köszön ... nekem köszön. Ismeretlenül. Aztán továbbhalad. És az én szívemben hirtelen történik valami... összegyűlik mérhetetlen öröm és fájdalom. Sírnék... de nem tudok.... nem lehet. Nem tehetem... nem tehetem, mert... annyira boldoggá tett a pillanat.

 

 

 

Egy templom ölében
Nem hiszek. Nem akarok, nem tudok nem lehet. Másként akarom.

Felnézni a hatalmas kőrengetegre, monumentális falakra és csak

érezni erejük minden darabkáját.

Csak ülni csendesen, áhítattal a befogadás kapujában

és érezni hogy az egyedül már nem egyedül többé.

Érezni, hogy velem keringenek a falakba beivódott századok,

évezredek, az emberek elgyötört sóhajai és örökre elhagyott bánatuk.

 

 

emlékszem...

Emlékszem annakidején óvódásként a hintában ücsörögve, arról álmodoztam,

hogy majd ha megnövök, lesz egy házam, egy férjem, 2 gyerekem és élünk,

éldegélünk együtt boldogan, néha kirándulunk, néha bolondozunk,

mint mi tettük együtt, akkoriban. Az évek elszálltak az álmok eltűntek és rá kellett döbbennem,

hogy amit akkor álmodtam magamnak, az nem létezik és talán létezni sem fog.
Csak mese volt. Az én kedvenc mesém. Olyan egyszerűnek és természetesnek tűnt akkor.

Az évek pedig csak szállnak .. mégis remélem egyszer majd

az én kis kedvenc történetemet elmesélhetem .. elmesélhetem annak,

aki majd hasonlóakat álmodik magának.. talán ugyanott, ugyanabban a hintában.

 

 

nem hittem

Nem hittem, hogy hinnem lehet. Hogy bennem rejlik valami, ami él.

Ami mozog, ami működik, ami van. Nem tudtam, hogy vagyok.

A létezés csak mese volt, valami megfoghatatlan, valami örök,

ami nem jó, ami végtelen, riasztó és fájó.

Nem tudtam, és most sem tudom.  Mondják.

Csak mondják és én próbálok hinni, nekik.

Hogy vagyok és leszek és hogy ez jó. És hogy ez jó...

 

 

fuldoklás

Olyan, mint amikor előtted fuldoklik valaki, tehetetlen vagy, nem tudsz segíteni.

Csak egy gond van... hogy az a valaki, én magam vagyok.

Nem lenne baj, ha engedhetnék a halálnak. De nem tehetem... már nem tehetem.

Így csak kapálódzom kétségbeesve, reménytelenül, néha reménykedve, némán, a

ztán velőtrázó sikollyal... és persze nem hallja más... nem hallja senki...

magam vagyok az álmaimmal, a vágyaimmal a félelmeimmel... egyes egyedül.

 

 

sziklatömb

Kavics. Apró, össze-vissza karcolt, meghurcolt sziklatömb.

Egy valaha óriás, idővel dacoló érzésforgatag. Nem fél, hogy eltűnik,

pedig elmúlni, meghalni született. Nem fél, hogy megfakul, táplálja őt a múlt és a jelen

Jönni készült, hogy mehessen. Valami felé... valami egészen másfelé.

Én is ... én is ...menni akarok.

 

 

városban

Elhalkult minden. A város zaja már nem zúg fülembe.

Bennem lüktet minden élő és elátkozott. Ébredni kíván a pillanat.

Hívom és várom. Néha már hallani vélem... de csak néma sóhaj hagyja el újra lelkemet.

Az utca újra zajos... már... már rég nem hallom a  szívverésemet.

 

 

 

párbeszéd 3.

-Azt hitted most az egyszer te is kaphatsz valamit a világból.

Hogy egy kicsit jó legyen, ami van.

-Hittem, de már nem hiszem. Már nem élvezem ami van. Sosem élveztem.

Pedig annyira akartam. Annyira próbáltam.

Lehet, képtelen vagyok. 30 év elfojtott bennem minden vágyat és reménykedést.

-Folytatnod kell.

- Tudom....persze, tudom....de... de már nem akarom. Elfáradtam talpraállni, küzdeni, reménykedni.

- Azt mondták nem léphetsz ki, mert csak rosszabb lesz.

- Igen, hiszek nekik. Már hiszek nekik. Épp ezért  minden nap csendben azért rimánkodom,

hogy eltűnjek, valahogy... mintha nem is lettem volna... de hiszen nem is vagyok... én nem vagyok.

Valami félreértés csak az egész. Valami tréfa, hülye vicc. Olcsó poén. Valaki játszik odafent.

- Azt mondod játék? Az életed, ugye?

- Igen, egy játék, ahol sosem nyerhetsz.  Csak illúzió minden beteljesült akarat, vágy és gondolat.

Mint ahogyan te is...velem vagy... magam... magam...

 

 

anyák napjára

Mostanában sokszor elgondolkodom..
Mindig gyermekként néztem a világot. Gyermekként szőttem álmaim, gyermekként örültem, sírtam és éltem hétköznapjaim. Felnőttnek lenni nagyon nehéz. És ha néha elmélázom, hogy egyszer talán én is anya lehetek.. hát..nem tudom a sors mit tartogat.. nem tudhatom.Néha eszembe jut én mit várnék el leendő csemetémtől.. és akkor belémköltözik az aggodalom.. azt hiszem, nem olyanná lettem, mint ahogyan édesanyám a múltban elképzelt engem, amikor eltervezte magában milyenné is formál, alakít, nevel majd. Talán mi gyerekek sosem leszünk olyanok. Ez egyféle szülői titok, megfoghatatlan vágyálom. De talán nem csak a csalódás marad, talán van mellette valami más is. Valami szép, valami jó, valami .. valami megfoghatatlanul kedves.Sok érzés kavarog bennem.. hála, szeretet, féltés, büszkeség... kimondhatatlan, összekuszálódott érzésgombolyag. S ha nem is mondom, vagy nem mutatom itt van bennem, érzem, táplálom és óvom, hogy egyszer úgy tudjam megmutatni, átadni, megéletni és megértetni, ahogyan azt valójában érzem és gondolom.
De ha nem is kántálom folyton, érezned kell.. szeretlek anyukám, szeretlek..nagyon.

 

 

Psszt!

Psszt! Egy kicsit hallgasd a csendet... Hallod.?.... Mennyi elárvult lélek kiált!  Ne hagyd őket egyedül.

 

 

 

Egy távoli ének

Egy távoli ének, egy távoli hang, egy elcsendesült kiáltás hallatszik valahonnan...

a messzeségből. Velem született. Emlékeznem kéne, de csak az összecsengő szólamok

hiányát hallom magamban dübörögni. A lelkem dübörög, hogy éledni, élni szeretne,

s újraalkotni mindazt, amit élvezettel ölelt magához egykoron.

 

 

 

 

 

 

 

üvegbura

Amint kitekintek a világra, furcsa vágy uralja lelkemet. Részese szeretnék lenni annak,

amiben élek, amiben születésem óta létezem.

Eddig én magam voltam és hiába láttam magam körül a Mindent,

számomra sosem létezett. Azt hittem ami kint van, az megvan az üvegburában is idebenn.

Én voltam csak...mindig....egyedül, és  sosem értettem ki vagyok.

A tükörképem az üvegben csak... csak szomorú volt...és sosem kacagott.

Sajnáltam és gyűlöltem és vártam egyszer majd kintről valaki bekopog.

De sosem jött senki s én el is felejtettem, hogy egyáltalán vagyok, és hogy ki vagyok.

Néha becseppen egy kis varázslat, egy kis fény, egy kis emberség... s talán egyre több.

De aztán hirtelen  eltűnik minden...s a megtapasztalt csoda hiányában .

..én újra magamba merülök... mert az űr elviselhetetlen...amit maga után von az átélt élmény,

s az emlékezet. Éreznem kellett, de fáj, hogy el kell engedjem mindazt,

ami az enyém...tudom,  hogy  sohasem lehet.

Hiányoztok... mert ti még mindig kint éltek és én még mindig idebenn.

 

 

Levél Connornak 1.

Gyönyörűek szavaid, mégis a világ távol tart tőlem.
Azt hiszem újra egyedül vagyok, magamba zártan.
Szavaid bár belémbújnak kósza gondolatokként, nem érzem,
nem akarom, hogy igazak legyenek.
Képesség, készség egy átélhető újra? Ó nem, ez a világ már
megremegett, akár a föld, mikor titkos erői alantasan
működnek hogy átértékeljék mindazt, ami még megmaradt.
Nem akarom hinni, hogy ezen múlik. Bennem kell, hogy éljen
mindaz, ami vágy. S nem érdekel, ha egyszer bújik is ki. Tudnom kell, hogy mi az,
ami életben tart még, s tudnom kell azt is, milyen a világ.
Nem, nem voltam még boldog. Egy-egy pillanat az, ami magával
ragadott, de nem volt mellettem akkor férfi, a természet az, ami
befogadott.
A szellő, az eső, a hatalmas pelyhekben szállongó hógombolyag,
ez az, ami elhitette velem hogy szabadság, boldogság létezik, s
még nincs veszve semmi az életem a kezemben ragadt.

 

 

Levél Connornak 2. (válasz)

Néztem fényképedet.
Láttam benne káoszt, megnyugvást, mélázó tekintetet.
Mosolytalan körvonalakat.
Ki vagy te?
Ki vagy te, ki felemelsz gondolataimból és új dimenziót nyit a
téren át.
Ki vagy te, ki nem engeded a lemondást.
Ki vagy te, aki egy ismeretlent barátjának kiált,
Ki vagy te ki az életben lát még ezer csodát?

Kezemben a sorsom, ígérem arcom elé veszem,
s kiolvasom belőle mindazt, amiben lelkem még hinni kénytelen.
Lassú a folyamat, de hajt még mindig a vágy.
Szeretem, hogy mindig változik a világ.

Maradj velem egy kis ideig, kérlek

 

 

Levél Connornak 3. (válasz)

Köt szavad?

Milyen fogadalom a tied?

Létezni és nem létezni.

Elbújni és elrévedni, miért e vágy?

Miért élni másként mint eddig?

Miről szól életed?

Mit rejt a világ benned és mitől óv?

A miértek élnek és mesélnek

Mondd, hol vannak a jók?

A szép, a halott s a megszülető?

Mondd hol vannak a jövő élményei

S hol van az ??